5. fejezet Minden kiderült...

Min Hwan pov:

Nem igazán aludtam jól az elmúlt éjszaka,örökösen csak Na Mi járt a fejemben.
Nem kérdeztem tőle semmit,nem akartam őt kérdőre vonni ,mert az ,hogy én mennyire szeretem őt,nem jogosít fel semmire. Nem tagadom,nagyon kíváncsi voltam arra a dologra ,amit eltitkol előlem,és hamarosan meg is tudtam,hogy mi az…
Egyszerre hagytuk el a bárt Seung Hyun-nal és Na Mi-vel. Mindenki vidáman mosolygott egy nehéz este után,de alapjában véve korán bezártunk.
- Na Mi! – szólt egy férfihang a közelből. Mindenki felé fordította a fejét. Egy harmincas éveiben járó férfi volt,talán üzletember lehetett,ezt sugallta az élére vasalt öltönye. Na Mi arcán újra az,az ijedt kifejezés jelent meg és leszegett fejjel lépett a férfi bal oldalára.
- Ők a kollégáim.
- Örvendek! Yoon Gun Woo vagyok! Na Mi férje.
Ahogy kimondta a szavakat a világ megszűnt és csak némán bámultam Na Mi-t,aki fel sem nézett,csak a földet bámulta. A kétségbeesés eluralkodni látszott rajtam. Seung Hyun megszorította a remegő öklöm. Alig kaptam levegőt.
- Song Seung Hyun vagyok! – biccentett a fejével a barátom,majd rántott egyet a kezemen,hogy mutatkozzak be és ezzel felébresztve engem.
- Choi Min Hwan vagyok! – nyújtottam neki kezet. Na Mi felkapta a fejét és a szájához emelte a kezét csodálkozva nézte,ahogy kezet rázok a férjével.
Annyira nehezemre esett kezet fogni vele,mikor a lelkemben kemény csatát vívtam,hogy a normális ember látszatát fent tudjam tartani és ne rogyjak le a földre sírva.
- Menjünk!- fordított hátat Na Mi és a férje kezét húzta. Az a szó,hogy „férj”,marta a torkom,egyszerűen nem tudtam,hogy mi tévő legyek.
- Hogy,hogy eddig nem találkoztunk? Mindig el szokott jönni Na Mi-ért? – tartotta vissza őket a barátom,én meg sem tudtam szólalni,csak földbegyökerezett lábbal álltam ott.
- Nem mindig,de most már kötelességem rájuk vigyázni! Nem eshet bajuk!
- Rájuk?- kérdezett vissza Seung Hyun.
- Hamarosan apa leszek!- vigyorgott.
Ha átszúrták volna a mellkasom egy tőrrel,az kevésbé fájt volna,mint ez a pár szó,ezalatt a pár perc alatt. Sírni akartam…
- Na Mi!!! Babát vársz? –lepődött meg Seung Hyun is.
Egy percig csak könnyesen pislogtunk egymásra ,majd ránézett Seung Hyun-ra és bólintott egyet erőtlenül.
- Gratulálunk! – nyögte ki akadozva.
- Köszönjük! Vigyázzatok Na Mi-ra helyettem is,míg dolgozik. Hajolt meg Gun Woo.
- Hát… persze…- hajolt meg Seung Hyun is kissé,mi pedig Na Mi-val egymás szemébe néztünk és a könny összegyűlt a szemembe.
- Mi akkor mennénk is!- rángatott a barátom érzékelve,hogy nagy baj van.
- Bent hagytam valamit a bárban. - mentem be köszönés nélkül.
- Min Hwan várj már meg! –szaladt utánam Seung Hyun.
- ÁÁÁÁ- ordítottam torkom szakadtából és teljes erőmből püfölni kezdtem a falat,ameddig csak tudtam,semmi nem fájt annyira,mint most a szívem. Addig ütöttem a falat,míg ki nem serkent a vérem és folyt a kezemen végig.
- Elég lesz! – mondta lágy hangon a csuklómat megfogva Jung Min. - Gyere igyunk valamit és beszélgessünk! – karolt át és a bárpulthoz vezetett ahol leültetett egy székre. A könnyeim folytak folyamatosan,nem tudtam,mit kellene tennem,teljesen elvesztem és nem voltam képes a gondolkodásra.
- Mi történt?- töltött ki nekem a főnököm egy üveg erős italt és ott hagyta nekem az üveget.
- Na Mi…- kezdte volna Seung Hyun.
- Nem akarok róla beszélni…- töltöttem még egy pohár italt,mivel az első adagot egy húzásra megittam.
- Éreztem,hogy ez lesz a vége.
- Hyung,te tudtad?
- Nem vagyok vak öcsi.
Nem szóltam semmit,csak újabb és újabb adagok csúsztak le a torkomon. Nyakon fogtam az üveget és bekapcsoltam a zenét,hogy dübörögjön. Leültem a hangfalak mellé a színpadra és folytattam tovább az ivást.

SEUNG HYUN POV:

Min Hwan teljesen összetört. Nem engedte,hogy ellássuk a sebet a kezén,ami elég csúnyán vérzett,hiába húztam volna a kezét,ő mindig elrántotta,végül bekapcsolta a zenét és leült a hangfalak közé.
- Hyung… Én még soha nem láttam Min Hwan-t ilyennek,pedig már régóta ismerem.
Még akkor sem volt ilyen,mikor szakított a barátnőjével.
- Reméljük túl lesz rajta.
- Az a baj,hogy elég ragaszkodó típus és hogy így sírjon és dühöngjön… ilyennek még nem láttam.
- Mi történt pontosan?
- Hát Hyung,kösd fel a gatyád,mert ha én ezt most elmondom,te is lehidalsz. Még én is sokkolva lettem,akkor szegény Min Hwan ,mit érezhet…?
- Ne húzd már az idegeim öcskös,mondjad!
- Most találkoztunk Na Mi férjével.
- Ehhhh? –kiabált.
- Ez még semmi! Na Mi babát vár.
- Várj…Várj! – emelte fel a kezét rázva. – Én ezt nem tudom felfogni.
- Szerinted ő feltudta? –mutattam hátra az üveget szorongató barátomra.
- Kitől vár babát? –nyújtotta előre a nyakát.
- Ajshhh Hyung! –csaptam vállon. - Biztos,hogy nem Min Hwantól!
- Kezdtem aggódni,hogy bonyolódik a sztori!
- Nem elég bonyolult ez így is? – hunyorogtam rá.
- Férje van és babát vár…- ismételte el a szavaim hitetlenkedve. - Nem csoda,hogy így összezuhant…- Egyszerre néztünk a mellkasát szorongató Min Hwanra,aki épp az üveget húzta meg.
- Legalább azt engedné,hogy a kezét ellássuk. - néztük a csúnyán sérült kezét,amivel egyáltalán nem foglalkozott.
- Nem tudom,hogy mi lesz még itt,de egyenlőre hagyjuk,hagy tombolja ki magát,csak figyelj rá,hogy ne tegyen kárt magában,mert nekem most aludnom kell pár órát,mindjárt kezdődik a reggeli műszak!
- Itt leszek vele! – bólogattam.
- Rendben! Nem szétszedni az üzletet! – szorította meg a vállam és elment.
Leültem Min Hwan mellé,nem tudtam mit csinálni,csak vigasztalás képen megszorítottam a térdét,mire felnézett rám,nem sírt,de a sírás nyoma még ott volt az arcán. Lehalkítottam a zenét,hogy tudjak vele normálisan beszélgetni.
- Ne halkítsd le, érezni akarom a ritmust a mellkasomban!
- Csak egy picit beszéljünk!
- Nem akarok! Szánalmas vagyok!
- Nem vagy az!
Már túl sokat ivott így alig tudta magát megtartani,de még mindig ivott az üvegből. Próbáltam tőle elvenni,nem akartam,hogy a végén kórházban kelljen kikötnünk,mert annyit iszik. Persze nem engedte el az üveget.
- Nagyon fáj Seung Hyun! –nézett rám bánatosan a szívem tényleg összeszorult,hogy így kellett látnom a legjobb barátom.
- Soha nem fájt még ennyire! De túl leszek rajta,csak ma kérlek hagyj…
- Rendben! – bólintottam,de nem hittem abban,hogy csak ma lesz rosszul és holnapra minden rendben lesz! Amilyen állapotban most látom,nem tudom,ez meddig fog tartani.
Elvette a hangberendezés távirányítóját és felhangosította a zenét… Lefeküdt a színpadra és hallgatta a zenét. Mikor már nagyon fáradt voltam és majdnem elaludtam ,lekapcsoltam a zenét,és Min Hwan is csak forgolódott a szívpadon,de végül mind a ketten elaludtunk. Nem tudtam nyugodtan aludni és egyszer felébredtem,arra,hogy valaki ott van mellettünk. Félálomban voltam,de felismertem Na-Mi-t ahogy Min Hwan mellett térdel és sírva köt rá egy zsebkendőt a sérült kezére.
- Na Mi? –suttogtam.
- Shhhh…- tette az ujját a szája elé sírva,majd felállt és elment,engem pedig magával rántott újra az álom.
Reggel a nappali műszakos emberek ébresztettek fel minket.
- Ilyen jó volt az éjszaka? Lehet műszakot kellett volna váltanom?
Min Hwan a sérült kezét szorongatta és elindult a kijárat felé…
- Min Hwan?- kiabáltam utána.
- Hazamegyek,majd este látjuk egymást.
- Biztos?
- Igen! Kösz a zsebkendőt,emelte fel a kezét. - és elment.
- Az… nem az enyém…

MIN HWAN POV:

Rosszul éreztem magam,testileg és lelkileg is. Úgy, ahogy hazaértem lekuporogtam az ágyamra,már nem tudtam sírni,vagy dühöngeni. Üresnek éreztem magam. Fájt a fejem és az öklöm is. Végül elaludtam és már sötét volt,mikor dübörgésre ébredtem fel.
- Min Hwan! –kiabáltak.
- Min Hwan? – hallottam az ismerős édes hangot.
- Már hallucinálok is? –röhögtem saját magamon.
- Min Hwan? – a harmadik szólításra már kipattantam az ágyamból és az ajtóhoz mentem.
- Csak kérlek,szólalj meg ha ott vagy és jól vagy! Kérlek! –hallottam Na Mi sírós könyörgő hangját. Tudtam,hogy csak egy ajtó választ el tőle,nekidőltem az ajtónak,szinte éreztem hogy az ő keze a túloldalt ugyanúgy az ajtót fogja.
- Itt vagyok! –mondtam.
- Sajnálom! Sajnálom Min Hwan!El kellett volna mondanom ,de nekem is megvannak az okaim,kérlek ne haragudj rám! Túl közel engedtelek,mikor tudtam,hogy nem szabadott volna,de abban nem hazudtam,hogy tényleg kedvellek.
- Ez vigasztaljon?
- Tudom,hogy ez nem vigasztal ,de nem tudom elviselni,ha meggyűlölsz! Kérlek!
- Soha nem tudnálak gyűlölni Na Mi.
Hallottam ahogy az ajtónak támaszkodva zokog .
- Ne sírj! – támasztottam a homlokom az ajtónak.
- Sajnálom! –mondta sokadszorra már a sírástól elfojtott hangon.
- Én is! –suttogtam.
- Képes lennél ezek után a barátom maradni és velem együtt dolgozni? Nem akarom elveszíteni a barátságod!
- Nem tudom… Nem tudom mi lesz,ha újra látlak!
- Rendben! Megértem! Itt hagyom az ajtó előtt,amit hoztam! Mennem kell vissza dolgozni!
Pár perc csend után kinyitottam az ajtót a földön egy kis szatyor volt,benne kötszerrel és orvossággal a másnaposságomra.